írta Polgári Szilvia | 2021-03-16 | Filmkritikák
Örüljünk, mert március 5-én mindkét magyar versenyfilm bekerült a díjazottak közé a 71. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, s különösen Nagy Dénes Természetes fény című alkotásának kell örülnünk, mert az első nagy játékfilmmel debütáló rendező megkapta a legjobb rendezésért járó Ezüst Medve-díjat. Annak pedig szintén örüljünk, hogy az alkotás megtekintése után szégyenkezve nézünk a tükörbe, s nem csupán magunkat, de őseinket is gyűlölni kezdjük.
Örüljünk a témaválasztásnak, hiszen az alkotó a magyar történelemből merít, Závada Pál azonos című regényét dolgozza föl, ám a nagy ívű, húsz évet felölelő műnek csak egy aprócska részletére koncentrál, három napra, valamikor 1942-43 körül. A fiktív történet hőse Semetka István alhadnagy, aki egy magyar partizánvadász alakulatban szolgál a megszállt Szovjetunió területén, valahol az irdatlan nagy, mocsaras Brjanszki erdőben. Egy bevetés során az egység a falun áthaladva tűz alá kerül, parancsnokuk elesik, a visszavonuló honvédek pedig a falu lakóin torolják meg, amiért nem figyelmeztették őket. Nagyjából ennyi a történet, s örüljünk annak is, hogy bár a Természetes fény fikció, mégsem ábrázol olyasmit, ami nem történt, vagy történhetett volna meg a valóságban.
Fotó: Campfilm
Örüljünk, hogy ez a film besároz, és a mélybe ránt, s annak is, hogy egy magyar alkotócsapat kezdeményezésére négy ország összefogásával, igazi koprodukcióként valósult meg. Mert hát ki más is kezdeményezhetné, hogy magyar katonák dicstelen tetteit rögzítsük az örökkévalóságnak, mint mi, magyarok. Nyilván nem kezdeményezhetjük, hogy német, orosz vagy amerikai katonák háborús bűneiről készítsünk történelmi filmet – ahhoz Ungváry Krisztián talán nem adhatna ilyen nagyszerű tanácsokat –, azt meg pláne nem, hogy a jelenkor muzulmán és/vagy fekete-afrikai világának realitását mutassuk be. Pedig téma akadna bőven, itt van mindjárt Mathy Mupapa és Christelle Nyakura afrikai tudósítók nemzetközi nyilvánosságot kapott története, amely persze nem érhet fel egy fikcióval, szimplán csak a valóságot meséli el. Így képzelem a szinopszist:
A Kisanganiban élő Zainabo Alfani, özvegy kereskedőasszony elhatározza, hogy nyolc gyermeke közül a három legkisebbel, két lánnyal és egy hat hónapos kisfiúval Buniába utazik, hogy ott néhány ékszert eladjon. A buszon tizennégy másik nő is ül, ám a cél előtt 135 kilométerrel hirtelen lövéseket hallanak, s a nők kérik a sofőrt, hogy forduljon vissza. A sofőr azonban azt javasolja, hogy az utasok szálljanak le, és bújjanak el az őserdőben, amíg a lövöldözés tart. Amint az asszonyok és gyerekek ezt megteszik, a buszvezető már fordul is vissza, otthagyva hiszékeny utasait az út szélén. Azok igyekeznek ugyan elbújni, de tizennyolc katonai egyenruhás, Muvuta Bangi zsoldos vezetésével felfedezi őket, majd rájuk parancsolnak, hogy vessék le ruháikat. Ezt követően gondosan átvizsgálják a nők altestét, tipikus háborús fétisük után kutatva, s a még nem megcsonkított női nemi szervekre koncentrálva.
Miután egyedül Zainabo rendelkezik sértetlen testtel, a többieket lemészárolják, Zainabo szeméremajkait levágják és elfogyasztják, majd mindannyian megerőszakolják. A fájdalomtól a nő elájul, később azonban arra ébred, hogy csípőjéből darabokat vágnak le, amelyeket támadói egymás közt felosztanak. Ezután sebeket ejtenek a lábán, karján, a melle alatt, és a kifolyt vérét isszák, némi vízzel és a testéből levágott húscafatokkal keverve. A rituálé után tovább vonszolják az asszonyt és gyerekeit az erdőbe, ahol egy tisztásra érve a főzőhelyen emberi testet forgatnak nyárson. Ekkor a kínzói két üstöt tesznek a tűzre, egyiket vízzel, a másikat olajjal megtöltve, majd Zainabo két kislányát, a tízéves Alimát és a nyolcéves Moulassit bedobják az üstökbe. Vasnyárssal szúrják át a gyerekek hasát, hogy puhábbra főjenek, majd foufou-val, egy maniókából készült tésztával elfogyasztják az egyik holttestet. A másikat félreteszik későbbre. Muvuta Bangi, a zsoldos ezután közli az anyával, hogy újabb darabokat tervez kivágni a testéből. Az őrület határán lévő nő csak annyit kér, hogy saját és kisbabája maradványait vigyék vissza az út mellé, hátha valaki könyörületből eltemeti őket, majd eszméletét veszti. A többszörösen megcsonkított, agyongyötört asszonyt és fiát végül megtalálják a főút mellett, majd Bujumburába, a szomszédos Burundi fővárosába viszik, a Nouvelle Esprérance kórházba. Zainabo néhány évvel később a támadás során szerzett AIDS-ben hal meg, előtte azonban közzéteszi történetét a MONUC nevű emberjogi szervezet ülésén. Kisfia, Yacine életben marad.
Persze ezt a történet nem a magyar filmkészítők feladata feldolgozni, és nem a Nemzeti Filmintézet, a Magyarországi filmszakmai adókedvezmény, a Kreatív Európa Media program, illetve még néhány egyéb európai szervezet támogatásával kell elkészíteni, ám (költői) kérdés, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság megfilmesíti-e? Vagy Marokkó forgat-e vajon mozit Louisa és Maren, a két skandináv turistalány három évvel ezelőtti lefejezéséről? Ha pedig visszatérünk a régmúltba, Oroszország megemlékezik-e valaha is a vásznon több százezer magyar nő megbecstelenítéséről, amit katonáik követtek el országunk megszállása, pardon, felszabadítása során?
Igaz, ezek az országok nem a fejlett nyugati kultúra élvezői, így feléjük aligha fogalmazódik meg elvárásként a szabadon választott öngyűlölet, s valószínűleg eszük ágában sincs saját történelmük – vagy épp mindennapjaik – rémtettei miatt vezeklésre kényszeríteni gyermekeiket, unokáikat. Ezt mi kaptuk jutalmul, a modern világ klubjának tagjaként, persze csak akkor, ha dicséretet szeretnénk, vállveregetéssel egybekötött hátlapogatást, megfejelve egy csillogó díjjal a magaskultúra felkent papjaitól. Örüljünk hát, mert a zsűri Nagy Dénes háborús filmjéről úgy nyilatkozott, hogy az „szembesíti a nézőt a passzivitás és az egyéni felelősségvállalás közötti választás kényszerével”. Ők már csak tudják.
Mi viszont örüljünk továbbra is, hogy a Természetes fény megtekintése után szégyenkezve nézünk a tükörbe, s nem csupán magunkat, de őseinket is gyűlölni kezdjük, mert a háború poklában – ahol a civilizációs máz olvad le elsőként, ilyenformán nincsenek emberek, csak élők és holtak –, bátorkodtak az életet választani, hogy majdan nekünk is életet adhassanak.
Örüljünk!
Már ha szeretnénk további díjakat kapni.
írta Polgári Szilvia | 2021-03-15 | Interjúk
Március 15-e jelképe egy folyamatnak, egy fordulópontnak, amelyet a kortársak végletes emóciókban éltek meg. A ragyogva élés, a felszabadulás, a fejlődés élménye, a megtalált nagyság küldetésének érzése keveredett szinte mindenkiben a végzetes bukás, a pusztulás lehetőségével. „Egy szálig elveszünk-e mi? Vagy fog maradni valaki?” A nemzeti ünnep alkalmából Szerencsés Károly történésszel beszélgettünk.
Egy korábbi beszélgetésünk során azt mondtad, hogy a történelem egy folyamat, amely nem eleve elrendelt, és egy történész soha nem tudja rekonstruálni, mi történt az adott pillanatban, legfeljebb bizonyos elemeit. Ezért az összefüggéseket kell feltárni, és azokon belül lehetnek szimbolikus pillanatok, melyekkel érzékeltethetjük, hogyan fordult a világ. 1848. március 15-e ilyen pillanat volt a magyar történelemben?
Március 15-e jelképe egy folyamatnak, egy fordulópontnak, amelyet a kortársak végletes emóciókban éltek meg. A ragyogva élés, a felszabadulás, a fejlődés élménye, a megtalált nagyság küldetésének érzése keveredett szinte mindenkiben a végzetes bukás, a pusztulás lehetőségével. „Egy szálig elveszünk-e mi? Vagy fog maradni valaki?” Maga a nap, március 15-e is fontos volt, mert magában hordozta a két legfőbb mozgatórugóját a török uralomtól megszabadult magyarság másfél évszázad alatt újra felnevelődött akaratának: nemzet és szabadság. Jelképpé, szimbólummá mégis inkább csak jóval az események után vált március 15-e. Elnyomatásban és felszabadultságban is ugyanazt jelentette: a magyarság nemzeti összetartozását és e nemzet szinte babonás azonosulását a szabadsággal. És jelentette, jelenti a sok megpróbáltatást, leverettetést, de jelenti azt a dacos küldetést is, a sikerbe vetett hitet, amely nélkül ez a nap és az 1848-49-es szabadságharc is csak egy drámai epizódja lenne a történelmünknek, nem pedig tápláló forrása léleknek, szellemnek, önbecsülésnek, jövőnek. A március 15-i pesti események pedig önmagukban is jelentősek, mindenekelőtt a szabad sajtó megteremtése révén.
Nevezhető ez a nap romantikus pillanatnak?
Igen, a forradalmi megoldásokra fogékony tizenkilencedik század igényelte is a romantikus pillanatokat, amelyeket már a kortársak, majd az utókor legendákká érlelt. Ezt a forradalmi romantikát később is igyekeztek felhasználni – például a kommunisták –, de ez a tradíció igen ellenállónak bizonyult. Éppen mert két alappillére, a nemzet és a szabadság, amelyhez a kommunistáknak nem sok közük volt. Pedig még szegény Petőfit is az első magyar kommunistává fokozták volna le. Sőt! A Kádár-diktatúra alatt a Petőfi szobornál tüntető diákokat Babits Mihály „Petőfi koszorúi” című verse miatt verték agyba-főbe. Akkor folyt a vér. Feljegyezték: „Az akcióba bevont elvtársak lelkesedéssel hajtották végre a feladatukat.”
De 1848. március 15-én nem folyt vér.
Nem, pontosabban még nem. A fontos dolgok Bécsben és Pozsonyban dőltek el, ott ülésezett az Országgyűlés. Petőfi persze írt olyat, hogy „Meglehet, hogy vér folyt volna, de ti vérontás nélkül akartok átalakulni? isten segítsen, hanem semmi sem lesz belőle.” Írt a királyok akasztásáról is, republikánus volt, s papfaló is. De azt is írta, hogy „A respublikának nem az a fő jelszava, hogy le a királyokkal, hanem a tiszta erkölcs.” Aztán sok vér folyt, nagyon sok. S Ady Endre leírhatta: „Egy katonátlan Világos, s egy bitótlan Arad azonban félezer évre vagy örökre megsemmisítheti e nemzetet.” Világost egy nemzet végső katonai erőfeszítése előzte meg, Aradon bőven volt bitó és golyó. A nemzeti trikolorban is ott vöröslik ez a sok vér.
Fotó: Szerencsés Károly gyűjteményéből
A március 15-éhez vezető folyamat, az 1848-at megelőző 18 esztendő küzdelmei mit üzennek a jelenkor emberének?
Március 15-ével azt az egész nagyszerű nemzeti megújhodást, politikai programot ünnepeljük, amely két évtizeden át előkészítette, majd pedig kivívta a modern polgári Magyarország jogi, politikai, morális, gazdasági alapjait. Egyben lehetővé tette minden Kárpát-medencében élő nép számára a korszakban elvárható jogegyenlőségen nyugvó boldogulást. Sőt! Az ezt a küzdelmet vezető magyar nemesség és értelmiség – itt még használható ez a fogalom – a Habsburg birodalom minden népe számára igyekezett kivívni a maga számára evidens jogokat. Az üzenet nagyon aktuális: csak együtt, egymást segítve juthatunk előre, és semmiféle szirénhangokra nem szabad hallgatni. Akkor Bécsből fuvoláztak és talpra ugrottak a labancok, meg a nemzetiségek, élükön a dédelgetett horvátokkal, befogadott szerbekkel, románokkal. Zagyva, piszkos ígéretekre tőrt rántottak, és hátba szúrták a magyart. Győzni persze nem tudtak volna, ahogy az „osztrák” sem. Ahhoz kétszázezer orosz is kellett. Ez is március 15-e üzenete. S ha már Adyt idéztem, álljanak itt Tisza István szavai is: „mert minden nemzetnek egy levert, letiport férfias küzdelme, ha százezrek vérébe kerül is, melegágya lehet egy jó, egy szebb jövőnek.”
Az akkori reformmozgalom a közteherviselésről, örökváltságról, a sajtószabadságról, és a felelős magyar minisztérium létrehozásáról szólt, a mai reformerek viszont szivárványcsaládot követelnek, és egyre több gendert kiáltanak ki. Mondhatjuk, hogy jelenleg az a forradalmár, aki kiáll a hagyományos értékek mellett, és megérti, hogy „az apa férfi és az anya nő” kitétel alkotmányos rögzítése nem akció, hanem reakció a magyar kormány részéről?
Nagyra tartom Széchenyi Istvánt, Batthyány Lajost, Petőfi Sándort, Kossuth Lajost, Eötvös Józsefet, s mindazokat, akik részt vettek a modern polgári Magyarország megteremtésében. Naponta olvasom Vörösmarty Mihály, Arany János, Tompa Mihály verseit. Jókai Mór regényeit. A naplókat. Csak ajánlani tudom. Sokan, köztük Batthyány Lajos első felelős miniszterelnökünk, az aradi tábornokok és tisztek életükkel fizettek a szabadságért. A főszereplők vérmérséklet szerint eltérően ítélték meg az eseményeket. Elég, ha Széchenyi és Kossuth ellentétére utalok. Előbbi írja: „Én világosságot vittem intézményeinkbe… Batthyány és Kossuth tűzbe borították őket.” S akkor mit mondhatnánk Petőfi indulatairól és látomásairól? „Szörnyű idő, szörnyű idő!/S a szörnyűség mindegyre nő.” Az érték mellett kiállni az egyetlen értelmes lehetőségünk. Ez a jogunk meg lesz mindig. Lehet, hogy forradalmi igénnyé válik a hagyományunk, az ízlésünk, a nyelvünk, a táncunk. Az említett „reformok”biológiai alapproblémái léteznek, amióta ember él a Földön, politikai programmá viszont mindez csak mostanság vált, de hogy ezeket az álságos machinációkat egy lapon kellene említeni március 15-e üzenetével, azt nem hiszem.
Orbán Viktor miniszterelnök a járvány okán utoljára 2019-ben tarthatott nyilvános megemlékezést a nemzeti ünnepen, ahol többek között azt mondta, hogy „egy liberális európai birodalomban mindannyian elveszítjük a szabadságunkat”. 1848-ban egy birodalomtól való elszakadás jelentette volna a szabadságot, manapság mégis akadnak olyanok, akik egy újabb birodalomhoz való csatlakozásban látják, vagy inkább láttatják ezt. Mi jelenti valójában a szabadságot?
Egy birodalom mindig erőszakon, központi uralmon alapul. Általa mindig sérül, vagy meg is szűnik, akár el is pusztul a szabadság és a nemzet, s mivel erőszakon alapul, az erkölcs is. Akkor is, ha alkot egy sajátos „birodalmi erkölcsöt”. Lehet az polgártársé (francia forradalom), néptársé (nemzetiszocialista forradalom), elvtársé (kommunista forradalom). Petőfi lelkesedett a polgártársért, a többit hagyjuk. Vajon formálódóban van-e már egy ilyen új birodalmi erkölcs? Még csak „politikailag korrektnek” nevezik, de ebben már ott a viszony a valláshoz, nemzethez, nemhez, ízléshez, s leginkább a szabadsághoz. Márpedig ezek együtt már-már moralitást fejezhetnek ki. Óvakodjunk a birodalmaktól, már csak azért is, mert bármelyiknek csak a provinciája lehetünk. 1848-ban egyébként a magyar elképzelések szerint arról volt szó, hogy azt a közép-európai birodalmat, amelyet a Habsburgok nevével fémjeleztek, életképes, az itt élő nemzetek javára működő államalakulattá gyúrják át. Ez nagyon jó gondolatnak tűnt, szellemi, politikai kezdeményezője pedig a magyarság volt. Fogadókészség azonban nem mutatkozott sem Bécs, sem néhány nemzetiség részéről. De mivel a magyarság akkor – már és még – elég erősnek bizonyult, 1867-ben kikényszerítette az Osztrák-Magyar dualista állam létrehozását. Ez is egy birodalom volt. Elbukott, pedig milyen demokratikusnak indult – és lehetett volna, ha hagyják fejlődni –, ahhoz képest, ami később a térségben megvalósult.
„A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, s ötpercnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett.” Ezt Petőfi írta március 15-éről, miután a húszezres tömeg Budára vonult, a helytartó tanácshoz és előadta kívánalmait. Ma nem látunk reszkető brüsszeli hivatalnokokat utcai tüntetések, tömegmegmozdulások, de még terrorcselekmények után sem. Merre tart Európa és merre tart az Európai Unió?
Elhiszem én Petőfinek, hogy mindez így történt, de előtte már történt egy, s más Bécsben meg Pozsonyban, ezzel egy időben. A lényeg az volt, hogy az évek alatt kiérlelt „Izenet” általment az Országgyűlésben. Ez az „Izenet” – Széchenyi szava – tartalmazta a magyar felelős minisztériumot, s mindazokat az átalakításokat, amelyek a polgári jogrendet megteremtették, és Magyarország önállóságát a birodalmon belül érvényesítették. Az bizonyos, hogy soha versnek olyan hatása nem volt, mint Petőfi költeményének: „Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok?/Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatok?” De sem tömeg, sem vers, sem izenet (felirati javaslat) nem elegendő, ha nem támasztja alá azt a népakart. Ha nincs meg hozzá a korszellem, ha nem érzi a nép – tudós, költő, ács, paraszt, katona, asszony és leány, ifjú és agg – hogy itt az idő! Helyettem szól a vers, szól a dal, üzen a politikus, ezt akarjuk, így vagyunk modern nemzet. 1848-ban ez történt, s ma is ebből élünk.
Fotó: Szerencsés Károly gyűjteményéből
Közben pedig megéltünk egy ’56-ot.
Igen, akkor tényleg jött egy új, egy még merészebb, önfeláldozóbb ifjúság. Azt viszont el sem lehet mondani, ma mennyire más időket élünk. A manipuláció eszközei olyan kifinomultak, hogy én már tömeget az utcán tényleg csak akkor szeretnék látni, ha emlékezik és ünnepel, ha jókedvűen énekel és táncol. Nem vagyok naiv. De borúlátó sem. Hiszek a nemzetünk jövőjében, a globalizmus tobzódása ellenére, hiszek az ifjúság józanságában, minden hergelés ellenére. Van úgy, hogy rebellióra van szükség, van úgy, hogy békés tetthazafiakra. Tudni kell és tudni fogják az új nemzedékek, mikor melyik a célravezető.
Lesz elég lelki erőnk?
Legyen! De arra vigyázzunk, hogy a népakarat kifejezésére maradjanak meg a törvényes, csalástól mentes eszközök! Minden demokrata legfontosabb feladata ezt biztosítani az Európai Unióban. Akinek nem inge, ne vegye magára, de mi már csalást nem viselünk el. Mert akkor indulni kell! Nem elhúzódni, megsértődni, kivándorolni, menekülni, hanem ahogy Kossuth Lajos üzente. Rendezett lélekkel a szabadságért kiállni: ez a dolgunk. Sose volt könnyű, meg-megremegtünk sokszor, s ennek meghunyászkodás lett az eredménye. Erős az ellen, de mostanában többnek képzeljük az erejét, mint valójában van. Tompa Mihálynál az igazság: „Némuljatok meg kishitűek, / Baljós gyász varjai!”
Legutóbbi hozzászólások