Örüljünk, mert március 5-én mindkét magyar versenyfilm bekerült a díjazottak közé a 71. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, s különösen Nagy Dénes Természetes fény című alkotásának kell örülnünk, mert az első nagy játékfilmmel debütáló rendező megkapta a legjobb rendezésért járó Ezüst Medve-díjat. Annak pedig szintén örüljünk, hogy az alkotás megtekintése után szégyenkezve nézünk a tükörbe, s nem csupán magunkat, de őseinket is gyűlölni kezdjük.
Örüljünk a témaválasztásnak, hiszen az alkotó a magyar történelemből merít, Závada Pál azonos című regényét dolgozza föl, ám a nagy ívű, húsz évet felölelő műnek csak egy aprócska részletére koncentrál, három napra, valamikor 1942-43 körül. A fiktív történet hőse Semetka István alhadnagy, aki egy magyar partizánvadász alakulatban szolgál a megszállt Szovjetunió területén, valahol az irdatlan nagy, mocsaras Brjanszki erdőben. Egy bevetés során az egység a falun áthaladva tűz alá kerül, parancsnokuk elesik, a visszavonuló honvédek pedig a falu lakóin torolják meg, amiért nem figyelmeztették őket. Nagyjából ennyi a történet, s örüljünk annak is, hogy bár a Természetes fény fikció, mégsem ábrázol olyasmit, ami nem történt, vagy történhetett volna meg a valóságban.
Fotó: Campfilm
Örüljünk, hogy ez a film besároz, és a mélybe ránt, s annak is, hogy egy magyar alkotócsapat kezdeményezésére négy ország összefogásával, igazi koprodukcióként valósult meg. Mert hát ki más is kezdeményezhetné, hogy magyar katonák dicstelen tetteit rögzítsük az örökkévalóságnak, mint mi, magyarok. Nyilván nem kezdeményezhetjük, hogy német, orosz vagy amerikai katonák háborús bűneiről készítsünk történelmi filmet – ahhoz Ungváry Krisztián talán nem adhatna ilyen nagyszerű tanácsokat –, azt meg pláne nem, hogy a jelenkor muzulmán és/vagy fekete-afrikai világának realitását mutassuk be. Pedig téma akadna bőven, itt van mindjárt Mathy Mupapa és Christelle Nyakura afrikai tudósítók nemzetközi nyilvánosságot kapott története, amely persze nem érhet fel egy fikcióval, szimplán csak a valóságot meséli el. Így képzelem a szinopszist:
A Kisanganiban élő Zainabo Alfani, özvegy kereskedőasszony elhatározza, hogy nyolc gyermeke közül a három legkisebbel, két lánnyal és egy hat hónapos kisfiúval Buniába utazik, hogy ott néhány ékszert eladjon. A buszon tizennégy másik nő is ül, ám a cél előtt 135 kilométerrel hirtelen lövéseket hallanak, s a nők kérik a sofőrt, hogy forduljon vissza. A sofőr azonban azt javasolja, hogy az utasok szálljanak le, és bújjanak el az őserdőben, amíg a lövöldözés tart. Amint az asszonyok és gyerekek ezt megteszik, a buszvezető már fordul is vissza, otthagyva hiszékeny utasait az út szélén. Azok igyekeznek ugyan elbújni, de tizennyolc katonai egyenruhás, Muvuta Bangi zsoldos vezetésével felfedezi őket, majd rájuk parancsolnak, hogy vessék le ruháikat. Ezt követően gondosan átvizsgálják a nők altestét, tipikus háborús fétisük után kutatva, s a még nem megcsonkított női nemi szervekre koncentrálva.
Miután egyedül Zainabo rendelkezik sértetlen testtel, a többieket lemészárolják, Zainabo szeméremajkait levágják és elfogyasztják, majd mindannyian megerőszakolják. A fájdalomtól a nő elájul, később azonban arra ébred, hogy csípőjéből darabokat vágnak le, amelyeket támadói egymás közt felosztanak. Ezután sebeket ejtenek a lábán, karján, a melle alatt, és a kifolyt vérét isszák, némi vízzel és a testéből levágott húscafatokkal keverve. A rituálé után tovább vonszolják az asszonyt és gyerekeit az erdőbe, ahol egy tisztásra érve a főzőhelyen emberi testet forgatnak nyárson. Ekkor a kínzói két üstöt tesznek a tűzre, egyiket vízzel, a másikat olajjal megtöltve, majd Zainabo két kislányát, a tízéves Alimát és a nyolcéves Moulassit bedobják az üstökbe. Vasnyárssal szúrják át a gyerekek hasát, hogy puhábbra főjenek, majd foufou-val, egy maniókából készült tésztával elfogyasztják az egyik holttestet. A másikat félreteszik későbbre. Muvuta Bangi, a zsoldos ezután közli az anyával, hogy újabb darabokat tervez kivágni a testéből. Az őrület határán lévő nő csak annyit kér, hogy saját és kisbabája maradványait vigyék vissza az út mellé, hátha valaki könyörületből eltemeti őket, majd eszméletét veszti. A többszörösen megcsonkított, agyongyötört asszonyt és fiát végül megtalálják a főút mellett, majd Bujumburába, a szomszédos Burundi fővárosába viszik, a Nouvelle Esprérance kórházba. Zainabo néhány évvel később a támadás során szerzett AIDS-ben hal meg, előtte azonban közzéteszi történetét a MONUC nevű emberjogi szervezet ülésén. Kisfia, Yacine életben marad.
Persze ezt a történet nem a magyar filmkészítők feladata feldolgozni, és nem a Nemzeti Filmintézet, a Magyarországi filmszakmai adókedvezmény, a Kreatív Európa Media program, illetve még néhány egyéb európai szervezet támogatásával kell elkészíteni, ám (költői) kérdés, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság megfilmesíti-e? Vagy Marokkó forgat-e vajon mozit Louisa és Maren, a két skandináv turistalány három évvel ezelőtti lefejezéséről? Ha pedig visszatérünk a régmúltba, Oroszország megemlékezik-e valaha is a vásznon több százezer magyar nő megbecstelenítéséről, amit katonáik követtek el országunk megszállása, pardon, felszabadítása során?
Igaz, ezek az országok nem a fejlett nyugati kultúra élvezői, így feléjük aligha fogalmazódik meg elvárásként a szabadon választott öngyűlölet, s valószínűleg eszük ágában sincs saját történelmük – vagy épp mindennapjaik – rémtettei miatt vezeklésre kényszeríteni gyermekeiket, unokáikat. Ezt mi kaptuk jutalmul, a modern világ klubjának tagjaként, persze csak akkor, ha dicséretet szeretnénk, vállveregetéssel egybekötött hátlapogatást, megfejelve egy csillogó díjjal a magaskultúra felkent papjaitól. Örüljünk hát, mert a zsűri Nagy Dénes háborús filmjéről úgy nyilatkozott, hogy az „szembesíti a nézőt a passzivitás és az egyéni felelősségvállalás közötti választás kényszerével”. Ők már csak tudják.
Mi viszont örüljünk továbbra is, hogy a Természetes fény megtekintése után szégyenkezve nézünk a tükörbe, s nem csupán magunkat, de őseinket is gyűlölni kezdjük, mert a háború poklában – ahol a civilizációs máz olvad le elsőként, ilyenformán nincsenek emberek, csak élők és holtak –, bátorkodtak az életet választani, hogy majdan nekünk is életet adhassanak.
Örüljünk!
Már ha szeretnénk további díjakat kapni.
Legutóbbi hozzászólások