Ajtónyitogatás

„Azt szeretem benne, ó Istenem, mindent szeretek benne. Édes, sós, keserű. Megtölti a mára kiüresedett, kiüresített, lerágott és széttépett fogalmakat tartalommal, azzal a tartalommal, mellyel eredetileg bírtak. Csók, szerelem, vágy, vér; élet és halál. Ad, visszaad, mindent odaad, a nézőnek, hallgatónak pedig nincs más dolga, mint kinyújtani a kezét és elvenni az ajándékot. Olykor persze fájdalmas aktus ez, olykor belehalunk, mire finoman, vagy épp hevesen befogadjuk a csodát, de ez az ára; ez a hála. Mert ajtókat nyit meg, olyan ajtókat, mik sokunkban tán rég bezárultak. Zene, költészet, meg a minden. Szarka Tamás.” – Polgári Szilvia

A Nemzeti Színházban március közepén tartottad meg „Az ég szerelmére” szólóalbumod lemezbemutatóját. Tamás, te ott szíven csókoltad a közönséget. Olvadás, vastaps a számok között, a végén ováció. Nagy vehemenciával mentél neki?

Az az igazság, hogy nem ennek a koncertnek mentem neki nagy vehemenciával, hanem az elmúlt harminckilenc évnek; eleve. Igazából nincs nagy különbség egy klubelőadás, vagy egy négyszázötvenezres koncert között, mert már olyan is volt. A kezdeti öt-tízéves könnyed kis lét, amikor a zenekarral tánckart kísértem, elmúlt.

Egzisztencia?

Nyilvánvalóan; ha az ember ezzel foglalkozik, ezt szereti és ebből él, akkor az egzisztenciáról is szó van. És az egzisztenciáról mindig szó van. Mindenhol úgy van a zenész, hogy akkor retten meg igazán és akkor kezdi komolyan venni magát, amikor már megél abból, amit csinál. És hát akkor szokott sokat hibázni.

Elbízza magát?

Vagy elbízza magát, vagy elkezd trendekbe sorakozni. Nem azt mondom, hogy mindenki hibázik, de előfordul…

A minőség rovására?

A minőség rovására, vagy a saját maga rovására. Vagy az egészsége rovására. Azt biztosan állíthatom, hogy a sikertelenség elég káros az egészségre; de a siker is. Nagyon veszélyes dolog, a siker kifejezetten ártalmas tud lenni az egészségre. Manapság is föllőnek gyerekeket. Szerintem ezt nem szabadna, tizenhét éveseket föllőnek az égbe és aztán hagyják őket lezuhanni.

15 perc hírnév?

Igen. Tehát ez nem vicc, hogy aztán tizenkilenc évesen ott sorakoznak a pszichiátrián, azzal, hogy vége az életüknek. Mondják tizenkilenc évesen, amikor kezdődne, sőt még el sem kezdődött. Sorsokkal játszanak ilyenkor. Sőt! Most már hat-nyolcéveseket is látok televízióban. Ott anyukák dörzsölgetik az ő kis tenyereiket és nem tudják, hogy milyen veszélyes jégre küldték a gyereket. Én ezeket a sikereket, ezt a mérget lassan kaptam és hozzászokott a szervezetem. Aztán nyilvánvalóan személyiségfüggő is ez, ki hogy kezeli. De ez veszélyes dolog.

Elkalandoztunk…

Kicsit igen. Tehát, azt akarom mondani, hogy nagyon örültem, hogy ezt a koncertet a Nemzeti Színház befogadta. Volt apropója, hiszen sokat játszottam az Éden földönből, ami színházi zeném, darabom, és azokon a deszkákon élőben is megszólalhattak végre azok a zenék. Hál’ Istennek már második éve dübörög a darab, nagy sikerrel, de ez fél-playback előadás, zenekar nem játszik. És ez most élőben el lett játszva, ráadásul a szerző által. De az az igazság, hogy harminckilenc év után is, vagy bizonyos sikerek után is van némi drukk. Hát ott voltál, láttad…

Fürödtem benne.

Tehát nem arról volt szó, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar. És már az első szám után olyan szeretetet kaptam, kaptunk, olyan tapsot, mint hogyha vége lett volna a koncertnek. Alig tudtuk folytatni. Borzasztó jól esett ez a szeretet és ezt soha nem tudom megszokni, de nem is akarom. Naná hogy az egészséges drukk megvan. Ez egy másállapot. Egy, vagy nyolc ember kiáll – nyolcszáz elé. Vagy nyolcezer elé, vagy négyszázezer elé. Tehát ez extrém helyzet, nem normális, alapvetően ugye nem így szocializálódtunk.

Ez lett volna a következő kérdésem, a művész esete a lámpalázzal.

Hál’ Istennek nem szoktam még meg, nem rutinból játszik az ember, mindamellett, hogy a szakma rutinját már illik ennyi év után elsajátítani. De borzasztóan jól esett, meglepett, nagy boldogságot adott, az a hangulat, ahogy fogadták az emberek a muzsikákat. Bizony mondom, olyan emberek voltak ott, akik ezeket a zenéket még soha nem hallották. Sem élőben, sem egyébként. Vadonatúj zenékre ültek be. Célom is volt ezzel persze, szólókarriert is választottam, hogy az újat tartsam fönn. Mert ez nekem mindig fontos volt, ez visz előre; mindenkit szerintem. Nem akarok belekényelmesedni semmiféle karosszékbe. Az új vonz, ez tart életben. Úton lenni, élet… és nem fejezem be a mondatot, mert a másik része már nem olyan jó. Ajtókat nyitunk és én most megint kinyitottam egy ajtót. Nem tudok panaszkodni, mert nálunk azt mondják, aki panaszkodik, attól el kell venni. És ez nagy igazság. De nekem most nincs is mire panaszkodnom. Fogok természetesen, ha lesz mire, megígérem, de most nincs, mindamellett, hogy rengeteg probléma van a világban, látom őket. No meg én azért kisebbségi vagyok, halmozottan vidéki, mert nemhogy nem Budapesten lakom, de még csak az országban sem. Fölvidéki vagyok, amit sokan nem is tudnak már.

Pedig számtalan fórumon elmondtad.

Persze. Folyamatosan meglepődöm, amikor olyan emberek, akik régóta ismernek, kérdezik, hogy, de hol laksz Budapesten? Hol a lakás? Nincs lakás Budapesten, nem lakom Budapesten, nem is lakom Magyarországon. Én Galántán lakom, Fölvidéken. Ott voltam és ott vagyok. Nem is értik sokan, ez hogy van. Lehet, hogy nem mondok igazat? Mindegy, én nem mondom meg a címemet, mert az ma már egészségtelen…

Szóval még a címedet se?

Haha. De lényeg az, hogy igen, én Fölvidékről jövök ide, és oda is megyek vissza.

Az egészségesen meglévő drukk egyenes arányban változik egy adott előadás kereteivel? Mesélsz egy kicsit a tavaly októberi, Al Di Meolával közös koncertedről?

Persze, egy ilyen történet hónapokig marokban tudja tartani az embert, hát hogyne. Ott voltunk a színpadon hetvenen, nagy kórussal, figyelnem kellett mindenre, magára Alra is természetesen. Hogy mi zenében beszélgessünk. Kettős érzés volt. Foglalkoznom kellett magával a drukkal és magával a koncertvezetéssel is. Sokan voltunk és kevés idő volt a próbára. Egy napot próbáltunk előtte, többre nem volt mód, ő is rengeteget játszik, jár a világban. Jó barátságba keveredtünk, végtelenül kedves, szerény ember. Ráadásul a zenében is alázatos. És ami különösen kiemelkedő, hogy valami csoda folytán ő játszotta az én zenémet. Ez volt a legnagyobb pikantériája az egész koncertnek. Végig arról volt szó, hogy ő szeretne a zenémben föloldódni, ahhoz hozzászólni. És ez az, ami manapság ritka. Hogy eljön egy világsztár, egy Grammy-díjas előadóművész, és a zenémet szeretné játszani. Borzasztóan jólesett.

A népzenei alap mellett kezd egyre eklektikusabbá válni a hangulat. Most volt cigányos dal, latin, ráadásul behoztad a zongorát és vele a hajnali jazz hangulatot. Számíthatunk még bővülő palettára, egyéb merítésekre? Mert te azért nagyon szereted a sokszínűséget.

Mindig is szerettem. Eredendően egyébként a klasszikus zenéből indulok, Bach volt a nagy szerelmem, volt úgy két-három év, amikor kizárólag Bachot játszottam, a hegedű partitáit, szóló hegedűre írt csodálatos gyöngyöket…

Ez még a főiskolán történt? (Nyitrai Pedagógiai Főiskola – szerk.)

Igen, én onnan jövök, a klasszikus zene határozott meg mindent. Néha érnek olyan csipkelődések, vagy vádak, hogy túl sokat kaptam, de hegedülni megtanulni, azt nem kaptam. Bocsánat, senki sem születik úgy, hogy tud hegedülni.

Az vér, veríték, izzadság…

Bizony. A gyakorlás… Erős napokon kijött tizenkettő, de ha nem volt meg a hat óra, akkor komoly lelkiismeret furdalásom keletkezett. A semmiből persze, mert engem aztán senki nem kért arra, hogy hegedüljek. Még a szüleim sem értették, hogy miért gyakorlok annyit, hiszen nem zenei pályára készültem, pedagógiára jártam. De annyira belebolondultam… Ja, és a népzenét nem számoltam bele, Bach volt csak, amit számoltam. Jöttek a haverok a koleszban, benéztek, ez a hülye már megint gyakorol, de miért csinálod? Nem tudom – mondom -, nem tudom. Egyedül a foci tudott beleszólni a napi gyakorlásomba, ezért voltak olyan gondolataim is, hogy ha kiszúrnám a szemeimet, akkor nem tudnék focizni. A hegedűhöz meg nem kell szem, tehát akkor már csak gyakorolnék. Aztán az egyik zenész haverom mondta, hogy te, és mi van, hogyha becsukod? Hát – mondtam -, ez is egy elég jó gondolat…

És azóta is sokszor alkalmazod ezt a megoldást.

Igen, így oldom meg, azóta is. Ugye mi falun laktunk és apu reggel ötkor jött le a pincébe, mert én a pincében játszottam, ők meg két szinttel fölötte aludtak. Szóval jött le ötkor és mondta, hogy azt hiszed, nem hallom? Hát igen, sokszor fölébredt rá. Mert én még reggel ötkor ott játszottam, amikor ő ment munkába. Aztán volt hátul egy kamra, ahol voltak búzazsákok, és nyáron odamentem, a búzazsákra ültem, nagyon jó ülés esik rajta egyébként. És akkor oda húzódtam éjjelre gyakorolni, ment reggelig, már csiviteltek a madarak, én meg akkor ájultam be az ágyba. Ezek ilyen évek voltak. Innentől számítom azt, hogy megkaptam a hangszert, ismerem a nyelvét, tudok hegedűül. Tehát ezt nem ajándékba kaptam, ezt meg kellett szerezni. De imádtam hegedülni.

Beszéljünk a költeményeidről, mert a zenei világod változatosságához hasonlóan a versek is sokszínűek. A heveny öngyilkos hangulattól a melankólián át egészen az eufóriáig, minden hangulat föllelhető. Hogy az erotikus és még olykor azon is túlmenő sorokról ne is beszéljünk. Mert tényleg van olyan szám, amit én alig tudok pirulás nélkül végighallgatni…

A Boszi?

Igen, a Boszi. Szóval, hogy van ez a nagyon színes merítés? Mennyire tudatos, vagy mennyire ösztönös? Mert ezek a hangulatok egészen távol állnak egymástól.

Igen, ahogy az ember fölkel reggel, és lefekszik este – közben érik a hangulatok. Én igazából sosem szerettem utazni, de mégis ezt dobta a gép, ahogy Pesten mondják; bejárhattam szinte az egész világot. Nagyon sok emberrel, nagyon sok hangulattal találkoztam, magyarokkal is, de az amerikaiaktól egészen a japánokig, és ami közte van, a Közel-Keletet, az arab világot is láthattam. Nem akartam én New Yorkba eljutni, színes autók, hű mennyi beton! Ez nem érdekelt, mindig csak az emberek érdekeltek. Hogy hogyan gondolkodnak, milyen kedvesek – ez érdekelt. Egyetlen helyre akartam csak eljutni, a Tigris és Eufrátesz közé, úgy gondoltam, ott talán indult valami.

Ott határozottan fontos valami indult…

2. rész

Ott hagytuk abba, hogy eljutni csak egy helyre akartál igazán, a Tigris és Eufrátesz közé.

Igen, és véletlenül az is sikerült, teljesen véletlenül, egy állami kiküldetésben a zenekarral elmentünk Irakba. És igen sokat utaztam, annak ellenére, hogy nem akartam. Az afrikai zenészektől kezdve, a távol-keleti zenészekig, egy darabban, egy színpadon, egy zenében játszottunk, az olasz dobos, az angol szaxofonos, a párizsi zongorista és hosszan sorolhatnám. Ilyen emberekkel összefújt a szél, úgyhogy elég könnyű a dolgom, mert csak előveszek valamit, azt mondom, hogy tizennyolc éve, azon a napon, ott; és látom pontosan azt a napot. Hogy mi történt, milyen meleg volt, kikkel találkoztam, hogyan beszéltek, hogyan mosolyogtak. Föl tudom idézni azt a hangulatot. Belenyúlok és írok. Tehát nyilvánvalóan ösztönből.

Tudatosan nem, valószínűleg nem is lehet. Költői főiskola úgy tudom még nincs. Se egyetem. Nem is lehet tanítani a költészetet, pont azért, mert annyira ösztön. Ahhoz, hogy valaki verset írjon, tulajdonképpen nem kell semmi más, csak a beszéd. Beszélni kell tudni. Még írni sem kell tudni, hiszen csodálatos versek maradtak meg anélkül, hogy valaki lejegyezte volna. Ott vannak a népdalokban, úgyhogy csak ennyi kell, beszélni kell tudni. Beszélni kell. Nagyon sok hatás ért már engem és remélem még fog is. Ugyebár van egyszer a dzsungel, és én azt gondolom, abban élek. Az Amerikai Egyesült Államokban van egy sóstó, kiszáradt sós tó, biztos hallottál róla…

Hogyne. (Utah, bonneville-i sós síkság – szerk.)

Ott sebességrekordokat döntenek…

„A leggyorsabb Indian” című film is ott játszódik, Anthony Hopkinssal.

Igen, igen, kétszer is láttam a filmet. Na, az szűzfehér, gyönyörűen tiszta, ugye? Ott egy gyom nem nő. Mert nem tud. Végignézel, az egész gyönyörűen tiszta, steril. És az égvilágon semmi nem történik. Maga a fehér halál. És akkor bemegyünk a dzsungelbe, ahol egymást falják az állatok, folyik a vér, folyik a harc, kölyköket esznek meg, széttépik őket, hogy tudjanak közösülni megint a nősténnyel, iszonyat. Iszonyat dolgok történnek a dzsungelben. De ott van az élet. Tehát én valahol még tudom szeretni ezt a dzsungelt, amiben élünk. Mert Kelet-Európa is az, meg Nyugat-Európa is. Most már eléggé dzsungelesedik…

Ráfordulunk erre mindjárt.

Tudom, megint előreszaladok, de most már nekem ez kicsit kezd hasonlítani a dzsungelre. Viszont én ezt tudom szeretni. Nem az emberi erőszakot, nyilván, hanem ezt a dobogást, ezt az életet. Én ezt választom. Egyelőre még nem vonulok el a fehér sivatagba.

Ne is. Mondjuk el viszont, hogy nem csak verseket írsz, hanem novellákat, sőt, jó ideje már színdarabokat is. 2006-ban jött az első fölkérés, a Komáromi Jókai Színházból a Vérnászra, aztán szépen sorban jött a többi darab, a Benyovszky, a Dózsa, a Mária, és legutóbb a már említett Éden földön. Beszéljünk egy kicsit a színházról.

Az első megkeresés valójában már 2001-ben, a Nová Scéna nevű, pozsonyi musical színház részéről történt. Ők kértek föl egy zenés darabra, aminek egy részét írtam, a másik részét hangszereltem. Tehát ez onnan indult. A színházhoz már ott nagyon közel kerültem, berángattak még a castingra is, ott ültem végig. Tehát oda csöppentem be, és ott már dolgoztam. Aztán Tóth Tibor fölkért a Vérnászra, és tényleg szerepeltem is, de nem akarok többé. Akkor kipróbáltam, azt hiszem huszonöt előadás volt, énekeltem is, meg végig a színpadon voltam. És hát nagyon nagy volt a nyomás, mert ott azért végszóra belépés volt, ott szerepet játszott az ember. Más, mint amikor zenészként önmagad adod, amikor nem kell játszani. Ha valaki játszik, akkor az már szerintem ostobaság. Az az eszét játssza. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy milyen színész valaki, ha koncerten játszik. Adja önmagát! Az már fél siker. Ott viszont egy szerep volt, és ott, az olvasópróbától a bemutatóig, végigéltem egy darab születését; a kezdetektől a végéig. Na, ott láttam, milyen csodálatos ez. Persze manapság már úgy van, hogy én is keresem a színházat, ha ő véletlenül nem keresne engem. De azért megtaláljuk egymást.

Említsük meg, hogy az utolsó két darab, a Mária és az Éden földön már teljes egészében, elejétől a végéig a tiéd. A te munkáid.

Igen. Egy zenés darabot általában hárman írnak. Hárman írják, de az a három én vagyok, egyedül (író, zeneszerző, szövegíró – szerk.). Szeretem én írni a darabot, és nem is szeretnék belezenélni más darabba, úgy, hogy ne én írnám az egészet. Hiszen ötlet van, rengeteg. Amúgy mindenkinek tudom ajánlani a színházat, annak ellenére, hogy sokan utasítják el.

A Vérnászra egy kicsit visszatérve, annál a felkérésnél a testvéred, Gyula azt mondta, hogy ezt csináld te Tomi, mert te úgyis jobban tudsz fájni. Most mi a helyzet a fájdalmak terén? Oda szeretnék kilyukadni, hogy réges-régen, egy francia fellépés kapcsán, sem a szlovák, sem a magyar kormány részéről nem érkezett meg a várt támogatás. Aztán végül a franciák adták oda. Akkor nagyon fájtál.

Hát igen, ezek fájó sebek. De abból alakultak ki, hogy történt egy tévedés. Akkor, ott Trianonban. És ezt a mai napig viseljük. Én viselem, nyilvánvalóan ennek van egy hozadéka, egy terhe. Büntettek engem valamiért, amit nem követtem el. Nyilvánvalóan nem csak a francia úriemberek voltak hibásak, rengeteg hiba történt szerintem az akkori magyar kormány részéről is. És alapvetően, mi itt Európában mégiscsak egy idegen test vagyunk. Tehát a magyar, az nagyon kirí, a kultúrájával, a nyelvével. Ezért is olyan borzasztóan értékes. Úgyhogy tudom ajánlani magunkat az európaiaknak, csókolom, itt vagyunk ezer éve és a mi kultúránk fenomenális, gyönyörű, tragikus és szívszaggató – jöhetnek benne fürdeni nyugodtan. Tehát ezeket a sebeket az ember viszi, akarva-akaratlanul.

Persze, most már változott sok minden, most már igenis kapunk támogatást magyar részről. Igenis kapunk. Úgyhogy, jó, kellett hozzá húsz-harminc év… ám szívesen adtam egyébként, mert úgy gondolom, az ember így is, úgy is odaadja. Tehát mi mégis magyarok vagyunk, most már kiderült, hogy mégis magyarok vagyunk. Most már észrevettek minket és ez nekem nagyon jólesik. Konkrétan utcai verekedésbe is keveredtünk többször emiatt, persze amikor ütöttek, mi sem olvastunk újságot. Azért próbáltak ütni az utcán, mert magyarul beszélek. Nos, onnantól az ember furcsa mód, mert Budapesten ez nincs… hogy ki akarnák nyomni valakinek a szemét azért, mert magyarul beszél. Ugye, ilyen nincs? Vagy még nincs. Pont, pont, pont.

Most tényleg nem szólok közbe.

Igen, én három pontot tettem. De! Nálunk van, volt, lesz. Innentől egy magyarországi magyarnak és egy fölvidéki magyarnak az élete más-más irányt vesz. Ugye? Hiszen más miatt kapott pofont. Nyilvánvalóan az érzései, ahogy fölkel reggel, és ahogy értelmez egy-egy mondatot, a szomszédjától, az elárusítónőtől, egy politikustól – az már más; nyilvánvaló. Tehát innentől érzünk kicsit másképp.

Mert más is, ez ilyen egyszerű. Az utóbbi években nem találkoztam olyan interjúddal, amiben politikával kapcsolatban megnyilvánultál volna. Tudom, hogy napi politikával nem is foglalkozol, de azért anno megszólaltál a nyelvtörvény kapcsán is, és a 2009-es abúzus kapcsán is. Amikor Sólyom László azon a bizonyos hídon rekedt. Tudom, hogy szlovákiai magyarként te sosem pályáztál arra, hogy ebből az identitásból élj; mindig is a zenéből akartál élni. Mit gondolsz most, a népmozgások kapcsán, most, hogy a magyar és a szlovák kormány véleménye még a V4-eken belül is erősen közelít egymáshoz… ez hozott valamilyen változást annak a Szlovákiában élő, bő félmillió magyarnak az életében? Van valamiféle enyhülés a feszültségekben?

Hogy a hangulat javult-e? Mert ez a legfontosabb. És jelentem, igen, van egy kis javulás, de még nem nagy. Amikor kormányok véleményei tudnak találkozni, mégis valami csoda folytán. Mi fölvidéki magyarok, de szerintem az erdélyiek is, általában ennek mindig drukkolunk, és mindig tudunk örülni. De az igazi hangulatváltozás szerintem sokkal később fog lecsapódni. Biztató és jó, ha nincs az állandó szembenállás, ha van párbeszéd, ha nem lövészárkokból figyeljük egymást. Az Éden földönben is leírja a költő, hogy nem öllek meg, mert beszélünk. A magyar kártyát most annyira nem húzogatják, most ez nem olyan fontos, szóval igenis van valamiféle javulás. A zsigeri szembenállás mellőzhető, ha már tudunk egymással beszélni. Hogy meddig tart ez, nem tudom, de ha tart, ám tartson soká. Biztos vagyok benne, hogy ez nekünk csak hasznot hozhat. Ez nyilvánvaló.

Beszéljünk a népmozgásokról?

Hogyne. Van egy evidencia, fogadjuk ezt el. Mert vannak statisztikai adatok, jó sok halottról. A világon a legüldözöttebb vallás a keresztény. Tehát a kismacskák, a bálnák, a kiskutyák mellett nyugodtan lehet örökbe fogadni keresztényeket, vagy keresztény gondolatokat. Lehet félteni a kereszténységet, lehet óvni, ha valaki óvni akarja a kiszolgáltatottat, azt például, aki a szeretetről beszél. Egész egyszerűen arról van szó, hogy van egy kultúránk; ez a keresztény kultúra. Van egy kis Jézuskánk, van egy húsvétunk, amikor megöntözzük a lányokat. Más világokban csodálatos más szokások vannak. És gyönyörűek. De a miénk is gyönyörű. Ez itt, ez az európai, mert hadd nevezzem európainak, még ha az európaiak nem is nevezik annak, ez egy keresztény kultúra – csoda, hiszen szereteten alapszik. Ezt mi nem tudjuk máshol megvédeni, csak otthon. Ez a miénk. Mi semmiféle más kultúrába beavatkozni nem fogunk ugyebár; nem akarunk, nem célunk. Voltak kísérletek az elmúlt századokban, de most ne arról beszéljünk. Mi most élünk itt, ne menjünk vissza! Viszont ma már arra vannak kísérletek, hogy ezt a kultúrát elvegyék tőlünk, ugye, hiszen a szaúdi királyt is megkérdezték, hogy miért nem segíti az elüldözött szíreket, és azt válaszolta – Én? Azonnal! Húsz mecsetet fölépítek szívesen; Németországban.

A mi kultúránkat védeni kell! Mert nincs más, aki megvédi ezt a csodát, ezt a szépséget, a szeretetet, amit Jézus hirdetett. Ezt nekünk védeni kell, mert helyettünk nem teszi meg senki. Azzal, hogy mi védjük, más kultúrákat – az iszlámot, ami egy csoda -, nem támadunk meg. Senkitől nem akarunk elvenni semmit, ugye? Tehát erről azért nincs szó. De igenis védjük meg a saját kultúránkat! Csak ennyi. Szerintem ez a dolgunk. Mert ebbe születtünk bele, ez a gyökerünk. Mert érték. Persze hiába mondom, hogy érték, önmagában ez egy üres szlogen. Tessék utána nézni! Meg fognak döbbenni, hogy mekkora értékről beszélek. Tehát ennyi, csak ezt kell megvédenünk, csak ezt.

Mit gondolsz, a zseniális tehetségen és a vér-verítéken túl, kell még valami a sikerhez? Mondjuk egy szerencsés csillagállás? Neked volt ilyen?

Óriási szerencsém van, ezt hadd mondjam el. Mert kaptam valamit. Nem rendelkezik vele mindenki, ez tény. Képes vagyok elmondani mások fájdalmát is, az enyémen keresztül. Át tudják érezni mások. Lehet, hogy amikor kibeszélem ezeket a fájdalmakat, kihegedülöm, kiénekelem, kiszavalom… együtt tudunk egy kicsit megkönnyebbülni. És amikor elfáj, akkor tudunk együtt nevetni. És lehet, hogy tényleg könnyebben mennek el az emberek a koncertek után. Könnyebb lélekkel. Az én lelkem biztos, hogy könnyebb lesz, kicsit jobb lesz a világ. És ezt én kaptam. De tényleg kaptam, ezért borzasztón szerencsésnek érzem magam. Mert igenis imádom ezt, szeretem csinálni. Szeretek dolgozni. Azt mondom, hogy dolgozni megyek, amikor megyek a stúdióba. De én nem dolgozni megyek oda, hanem zenét írni, dalokat följátszani; ez nekem nem munka. Igaz, hogy kegyetlenül elfáradok estére, dadogok, de valami nagyon szépet kapok vissza. Mert születik egy dal, vagy kettő. Ez a csoda. A génekből, vagy az égből, nem tudom. Ki hogyan mondja, ki hogyan hívja. Szerencsés voltam, ez kétségtelen. Na de, az az indulás! Kap valaki bizonyos adottságokat, és elindul. De azt az utat aztán járni kell! Vagy nem kell. Vagy van ereje, vagy nincs ereje. Hogy én megélek abból, amit szeretek csinálni, az szerintem nekem is szerencsém. Tehát mindamellett, hogy még hosszan tudnám sorolni ezeket a problémákat, amik napi szinten érnek engem, téged és minket, mindemellett tudok boldog lenni. Abban, hogy zenében, versben tudok repülni emberekkel. Mert ez egy közös repülés.